Te hogyan emlékszel vissza a képregényben felölelt időszakra, a nyolcvanas-kilencvenes évekre?
Nagyon forrongó, izgalmas korszaka volt ez a rockzenének – vagy nem is tudom, milyen zenének nevezzem, amit csináltunk, hiszen a „rockzene” szó kicsit behatárolja a dolgot, a „könnyűzene” szó pedig egyszerűen hazugság. Ezek egyáltalán nem könnyű zenék. Nevezhetnénk „ifjúsági zenének”, bár, ez meg azért lenne vicces, mert hatvanhat éves vagyok és még mindig játszom a dalokat a nem kizárólag ifjú tagokból felépülő közönségnek. Nem tudom, minek hívjuk a huszadik század derekán megjelenő zenei- és életforma forradalmat, minden esetre, én ennek a közepén eszméltem fel. A hetvenes évek legelején, a tizennegyedik szülinapom után nyílt ki a szemem, ezt követően kezdtem el keresni önmagam. Ebben a korszakban már túl volt a zene a demokratikus forradalmán, a beat korszakon, amikor olyan srácok kezdtek el koncertezni, akiket addig nem ismertek el és nem is neveztek zenésznek – innen ered a könnyűzene kifejezés. Az eszmélésem idején különböző zenei műfajok váltak ki a beatből, és elkezdtek bejönni a progresszív zenekarok – például a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Deep Purple – és nekem nagy kedvencem lett a progresszív rock és a jazz rock, köztük a Jethro Tull, a Yes, a Genesis és a King Crimson. Nagy gitárhősök születtek ekkoriban, mi pedig nagyon avantgard fiatalok voltunk, nem hallgattunk kommersz zenekarokat. Ekkoriban kezdtem zenélni, tizenöt évesen. Még játszottunk egy-két Rolling Stones-t, de már mentünk a Deep Purple, Black Sabbath vonal irányába.
Hogyan találtatok rá később a Karthago-val a saját hangzásotokra az egyre táguló zenei szabadságban, és miként tudtátok önazonos, ugyanakkor korszerű módon kibontakoztatni magatokat?
Ekkoriban kezdett ébredezni a progresszív rock Magyarországon, és mi a progresszív rock amerikai jellegű, vokálisan többszólamú vonalát követtük – hiszen, ez tetszett nekünk, ez állt hozzák közel –, és ezzel kilógtunk a sorból. Ugyanis, egy átlag együttes úgy nézett ki a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, hogy a zenekar hihetetlen gyorsasággal játszik a hangszerein, és egy valaki énekel – a Led Zeppelin és a Deep Purple is ilyen. Az viszont ritka volt – pláne Magyarországon –, hogy minden egyes tag énekel. A Karthago ezen, a leginkább például a Queen által képviselt úton, a többszólamúság útján indult el.
Hogyan tudtátok hitelesen képviselni magatokat?
Hittünk az individualizmusban, én most is hiszek benne. Egy dal írása közben nem agyalok azon, hogy hogyan tegyem „Takáts Tamásossá” a szerzeményt, mert tudom, hogy én Takáts Tamás vagyok, és ebből kifolyólag nem tudok önmagamtól idegen dolgot létrehozni. Önazonosan működöm. Érdekes dolog ez… Egy színész sokat dolgozik azon, hogy átalakuljon királlyá, koldussá, megcsalatott férjjé vagy feleséggé – a rockzenész viszont fordítva csinálja: más szerepek felöltése helyett azon dolgozik, hogy megtalálja önmagát, és önmagát alakítsa. Az a tapasztalatom, hogy hosszútávon azok a zenészek és előadók maradnak fenn a vízen, akiket a karakterességük miatt azonnal megismer a közönség. Nem biztos, hogy Keith Richards gitározik a leggyorsabban a világon, de ha a húrok közé csap, azonnal felismeri a hallgató, hogy ő fogja a hangszert. Mick Jagger ma már vén és szottyos, de ha az mondja, hogy „oh yeah”, egyből tudjuk, hogy ő az, hiszen a karaktere egyszerűen semmi mással össze nem téveszthető. Említhetem a tőlem totál távol álló komputeres zene óriásait is, a Depeche Mode-ot, akiknél szintén elismerésre méltó, hogy kettő másodperc alatt felismerhető, egyedi és önazonos a zenéjük. A zenében óriási jelentősége van az előadó személyiségének, és úgy vettem észre, hogy nekem is van személyiségem. Az én esetemben ösztönösen alakult ki ez a fajta karakteresség, mert szerettem volna őszintén kinyilvánítani azt, aki vagyok. Amíg nem vettem észre a saját egyéniségem, állandó félelem volt bennem… A visszajelzések szerint már a gimiben is ügyes és tehetséges voltam, de nekem úgy tűnt, hogy ugyanúgy éneklek, mint akárki más, és ez aggodalmat ébresztett bennem. Tartottam attól, hogy egy leszek a sok közül.
Hogyan ébredtél rá a saját személyiségedre, miként szembesültél az átlagtól eltérő előadói egyéniségeddel?
Visszahallgattam magam a felvételeken, és ezzel párhuzamosan megfigyeltem, hogy melyik az az éneklési mód, ami a legjobban esik nekem, és ami még véletlenül se hasonlít mások énekmódjára – ez a mód huszonkét-huszonhárom éves koromban tudatosult bennem.
A zenei forradalom mellett életforma forradalomban vettetek részt a zenekarral. Te magad mit szerettél volna képviselni ebben a forradalomban? Mire akartad felhívni a figyelmet?
Van egy koncepcióm, amire hamar ráébredtem. Úgy szoktam mondani, hogy a második világháborúval megbukott az emberiség addigi története, hiszen, az addigi emberiség tömeggyilkolásba torkollott. Tízmilliók haltak meg, majd egyszer csak elkezdték megfogalmazni az emberek, hogy nem akarják, hogy ez így folytatódjon – így született a rockzene, szerintem. Az úgynevezett „gomba frizura” is ennek a jelképe. A háború előtt csak a kisgyerekeknek volt ilyen frizurája, és a homlokba hulló – nem „hátranyalt”, beigazított, és pláne nem militaristán kopasz – frizurával azt üzenték a rockot megelőző beat korszak előadói, hogy ők lázadnak az ellen, amit a kor felnőttjei csinálnak. Mi ezt az attitűdöt örököltük a beat korszaktól. Én ugyan nem a világháborút éltem meg, de ’56-ban már ott voltam az anyukám hasában. Emlékszem, amikor gyerekkoromban lementem az apukámmal a picébe szénért, ahova magammal vittem egy játék puskát. Amikor játékból ráfogtam a puskát az apukámra, ő lemerevedett, és azt mondta, hogy „fiam, egy életre jegyezd meg: emberre nem fogunk fegyvert.” Ő 1926-ban született, tehát élt át háborút. Az anyukám úgy érettségizett ’45-ben, hogy közben bombázták Budapestet az angolok, és két tétel húzása közben nem tudta, hogy a következő tétel kihúzását megéli-e. Nekem nagyon megértő szüleim voltak, és mivel ők maguk is lázadtak annak idején az erőszakos történések ellen – ennek a legapróbb bizonyítéka, hogy a tömeggel ellentétben nem katonai vagy mozgalmi dalokat, hanem amerikai jazz-t, a lazaság és szabadság zenéjét hallgatták –, felfogták, hogy én zenészként mit művelek: a kegyetlenség és szabadságelnyomás ellen lázadok.
Hogyan és milyen alkotófolyamatok során fogalmaztad meg az érzéseidet, gondolataidat a szerzeményeidben?
Írtam, ami jött. Viszont, a kezdetekben nem voltam alkotóművész – írtam ugyan egy-két dalt, de a Karthago-val való befutáson idején lényegében Gidófalvy Attila és Szigeti Feri nótáit énekeltem. A kilencvenes években kezdtem alkotni, amikor megalapítottam a saját zenekaromat, a Takáts Tamás Blues Band-et. Ekkor is egyfajta sodródás során készítettem a szerzeményeimet, nem voltam kifejezetten tudatos művész. Nem a forradalmárrá válás szándékával ültem le az íróasztalomhoz dalszöveget írni, hanem azzal a céllal, hogy valami nekem tetszőt hozzak létre.
Miként hatott rád ez a folyamat?
Mondjuk úgy, hogy aki zenélt, annak több csaja volt a gimiben, és ez fiatal felnőttként nagyon tetszett nekem. A lányok bizonyára szeretik a vezérürüt – azt, akinek kolomp van a nyakában. Hősöket szeretnek követni az emberek. Ezek a hősök régen a csinos, nyalka huszárok voltak, az előbb vázolt zenei forradalom után pedig a reflektorfénybe került zenészek. Akárhogy is, én nem kezdtem el nagy filozófusnak és forradalmárnak gondolni magam az alkotófolyamataim során. Nem éreztem úgy, hogy én vagyok Petőfi Sándor, aki megmenti a magyar hazát, hanem azt éreztem, hogy tetszik, hogy az általam előadott dalok után mekkorákat visítoznak a csajok, és majd’ elájultam attól az örömtől, amit a szemükben látott csillogás váltott ki belőlem. A sikerélmény mozgatott engem, és sok sikerélményem volt.
Hősnek lenni nagy felelősség lehet, de jól gondolom, hogy színpadi hősként nem sújtott téged a felelősség terhe, és így felszabadultan élvezted ezt a szerepet? Hiszen, említetted, hogy nem tudatosan élted meg ezt az időszakot…
Igen. Nem voltam influenszer, nem osztottam az észt egy képernyő előtt ülve arról, hogy hogyan kell élni, hiszen, ezt én magam sem tudtam, sőt… Rengeteg buktatója volt ennek az útnak, amit az imént csak félig-meddig és kulturált módon próbáltam vázolni. A mai napig az van, hogy ha megérkezünk egy vidéki művházba, akkor először is megkérdezik, hogy mit iszunk, aztán pedig jönnek a rajongók és megpróbálnak „leteperni” minket, ami ellen egy idő után tudatos ellenállást kell kifejtenünk. Ez most viccesen hangozhat, és sejtem, hogy senki nem hullat értünk krokodilkönnyeket, de lényeg a lényeg: meg kellett tanulnunk nemet mondani, ami nem mindig egyszerű, de létfontosságú. Ugyanis, ha valaki nem tud nemet mondani, akkor könnyen úgy jár, mint Jim Morrison, Janis Joplin, Amy Winehouse és a szakma további nagy halottjai. Ez nem egy veszélytelen életforma, ezért menet közben – bármilyen nagy is a kísértés – tudatossá kell válni. Azt vettem észre – és ezt nagyon komolyan mondom –, hogy azok tudnak hosszú távon, évtizedekig sztárok maradni ebben a világban, akiknek intelligenciájuk van hozzá. Ha az nincs, akkor vagy hamar meghalnak, vagy simán csak elbuknak a pályán. Szétnézve azt látom, hogy elég magas az IQ-juk azoknak, akik negyven éve a szakmában vannak – és nem azért magas az IQ-juk, mert negyven éve a szakmában vannak, hanem azért vannak negyven éve a szakmában, mert magas az IQ-juk. Magyarul: észnél kell lenni.
Elmondtad, hogy a pályád indulásakor mi volt a rockzene feladata. Azóta is a színpadon állsz – onnan nézve hogy látod, ma miben áll a rockzene jelentősége?
Két választ adok. Egy: fogalmam sincs. (nevet) Kettő: … Hű, nem tudom. A kettő is ugyanaz, mint az egy. (nevet) Jó kérdés. Amikor a mai fiatalokról kérdeznek engem, azt szoktam mondani, hogy bizonyos szempontból könnyebb dolguk van. Látom, hogy ha a huszonöt és harminc év közti két fiam gondol egyet, pár tízezer Forinttal a zsebükben gond nélkül el tudnak menni például Svájcba egy koncertre, vagy ha épp úgy döntenek, egy hónapig Finnországban járhatnak iskolába. Az én generációm számára ez még lehetetlen volt. Amikor befutottunk a Karthago-val Ausztriában, azért nem tudtuk folytatni az ottani pályafutásunkat, mert hazarendeltek minket, egy éven át nem kaptunk útlevelet, egy évvel később pedig már senki nem emlékezett a határ túloldalán a Requiem című nótánkra, amivel előtte slágerlistát vezettünk. Sokan szomorkodnak ma amiatt, hogy rengeteg fiatal hagyja el az országot, holott, mentünk volna mi is, csak épp tilos volt – olyannyira, hogy ha valakit nem engedtek át a határon és ezért át akart szökni, megölték. Ma már hála Istennek hatalmas a szabadság. Ugyanakkor, az én generációm sok renitens húzást elkövetett már, és kérdés, hogy a mai húszéves zenészek milyen új módon tudnak lázadni? Ráadásul, nekünk nagy szerencsénk volt, mert a renitens húzásaink során nem volt a környezetünkben lévő emberek kezében kamerás mobiltelefon, a mai fiataloknak viszont nehéz és felelősségteljes helyzetük van, hiszen, bárhol, bármikor levideózhatják őket. Emlékszem, amikor régen elővettem a filmfelvevőm a Kisstadionban Carlos Santana koncertjén, és körülbelül egy perc alatt mászott át harmincezer emberen két tagbaszakadt embertársunk, testőrök, akik úgy tépték ki a kezemből a kamerát, hogy azt hittem, a kezemet is letépik. Ha ma elmész egy koncertre, ahol harmincezer ember van, akkor harmincezer ember kezében van telefon, és filmezik a koncertet. Ha az előadó részegen áll a színpadra és mond valami hülyeséget, akkor az másnap felkerül a netre, és mindenki azon fog röhögni.
Vagy már öt perccel később…
Sőt, élőben közvetítve! (nevet) Ilyen szempontból kisebb szabadsága van a mai előadóknak, mint nekünk volt, bár, eközben oda mennek globális szinten, ahova akarnak. Ha egy „mai fiatal” befut Angliában, kiutazhat és ott maradhat, ameddig akar. Amikor Barta Tamás – az LGT legendás gitárosa – kiment annak idején Los Angelesbe és a felszólítás ellenére nem jött haza, bűnözőnek lett nyilvánítva, és többé nem is jöhetett haza. Ilyen szempontból ma könnyebb a zenészek helyzete, olyan szempontból viszont nehezebb, hogy ma már nem egy-két rájuk állított besúgó figyeli őket, hogy nem mondanak-e valami nem tetszőt, hanem telefonok tízezrei szegeződnek rájuk, és ha teszem azt, eltűnnek egy toitoi mögött egy lánnyal, akkor nagy valószínűséggel azt is lencsevégre kapják. Ugyanakkor, a mai zenészek másik problémája lehet, hogy ma már nem könnyű eredetit alkotni. Én, mint öreg rockzenész, nagyon sok új nótában hallom az eredeti számot, amiből az új dal ötletét merítették. Akárhogy is, minden korosztálynak megvannak a maga kihívásai, annak viszont együtt örülhetünk, hogy ma már korosztálytól függetlenül szabadon zenélhetünk. Nem üldöznek és nem akarnak elhallgattatni minket.
Írta: Nagy Daniella | Kiemelt kép: MTI, Cseke Csilla
Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat második része, amely a ’80-as, ’90-es éveket mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Haragos Péter és Felvidéki Miklós. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Demeter Szilárd. A kiadvány fő támogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.