Mielőtt rátérünk az alkotói folyamataidra, mesélj, milyen lesz az április 21-i esemény?
Zalán Tiborral és Gegével fogok beszélgetni a dalszövegeim kapcsán, aminek a pontos menete számomra is meglepetés lesz, ezáltal nagyon spontán módon fog történni az egész. Azt már tudom, hogy főként a Dél-Amerika című dalról lesz szó, azt pedig sejtem, hogy formailag és tartalmilag elemezzük majd a szövegeimet, valamint megnézzük, hogy a sorok miként kapcsolódnak a zenéhez és hogyan lehet akár a költészethez kötni őket. Ez egy olyan Rap Cinca lesz, amiben távol kerülünk a rap műfajától, hiszen én nem igazán szoktam rappelni, ha csak nem muszáj.
Milyen egyéni alkotófolyamatok útján írsz, miként manifesztálod dalszöveggé a gondolataidat?
Nem a gondolatokból indulok ki, hanem valami olyasmiből, ami a nyelvvel aligha megfogható. Hogy nagy szavakat használjak: a művészet lényege, hogy valami olyasmiből indul ki, amit nem lehet megfogalmazni. Ez a megfogalmazhatatlan dolog az én esetemben dalszövegekben és zenében ölt testet, a kettő kéz a kézben jár, abszolút összefügg. Az alkotás terén nincs receptem, akár teljesen váratlan helyzetekben is ötlenek fel bennem szövegfoszlányok, dallamok. Előfordul, hogy csak „cincogok” a gitáron, és egy egyszerű – más emberek fülének akár semmitmondónak tűnő – hangzásban meghallok valamit, amit aztán kibontok, és így megszületik egy jól csengő dal. A dalszövegeim általában ehhez hasonló módon, egy-két szóból vagy mondatból indulnak ki. A Hol van az a krézi srác? című dal szövege is így indult. Eleinte mindössze annyit tudtam, hogy a „krézi srác” szóösszetétel valahol, valami módon szerepelni fog benne, és szép sorban a szóösszetétel köré írtam a szöveget. Olyan is előfordul, hogy negyedóra alatt kiugrik belőlem egy dal – akár szöveggel együtt –, és olyan is, hogy évekig variálok egy szöveget, amiben érzem, hogy van potenciál. A Heaven Street Seven-ben fordult elő, hogy már megvolt egy gitártéma és egy ahhoz tartozó énekdallam, és bár összességében éreztem, hogy mindkettő nagyon jó, egyszerűen nem tudtam szöveget írni rájuk. Aztán tíz évvel később egyszer csak beugrott, hogy miről fog szólni a szám – így született meg a Hullik a zápor című dalunk. Hajlamos vagyok bizonytalankodni is írás közben. Amikor az Ez a szerelem című dalunkat írtam, még fel is hívtam egy barátomat, hogy nem tartja-e gáznak, nyálasnak ezt az „ez a szerelem” sort, mire mondta, hogy nem, ez tök jó. Máskor pedig, amikor nagyon személyes hangvételű szöveget írok, képes vagyok azon aggódni, hogy rajtam kívül más nem fogja érteni a mondanivalóm… Ilyenkor meglepő módon gyakran kiderül, hogy nem csak, hogy más is érti a szöveget, de másnak is jelent valamit. Sok érdekes sztori van, emiatt most azt tervezem, hogy készítek egy videósorozatot, amiben a közkedvelt dalaink megszületése mögötti – gyakran szórakoztató – történetekről mesélek. A Dél-Amerika című dalunk például abból íródott, hogy szembejött velem egy nem teljesen józan ember az utcán és azt mondta, hogy: ez a kislány, akivel maga sétál, Amerika! Később összeraktam a képet, hogy ez az utcán sétáló ember is valószínűleg a Kopaszkutya című filmből merítette ezt a kifejezést, amiben Deák Bill Gyula azt mondja: gyere ide, kislány, itt van Amerika!
Nagyon gyakran olyasmi inspirál, aminek az észrevételéhez – a múlton való töprengés és a jövőn történő agyalás helyett – a jelenben kell lenned. Ilyen például egy utcán elkapott mondat is. Azt gondolom, hogy a zen buddhizmus gyakorlásának tudattisztító és tudattágító hatása nagy szerepet játszhat abban, hogy megéld a jelent.
Így van. A meditációk során is jönnek fel olyan érzések és gondolatok, amik adott esetben belekerülhetnek egy dalszövegbe. A zen buddhizmus segít, hogy a jelen pillanatot megélve észrevegyem a velem történő dolgokat, és ez nem csupán a dalszövegírás terén hasznos dolog, hanem a mindennapi élet terén is.
A zen buddhizmus gyakorlása formál téged. Miként formálódnak, változnak ezzel párhuzamosan az alkotói folyamataid?
A zen egy életen át tartó tanulást jelent, és ezzel kapcsolatban most épp nehézséget élek meg. Rengeteg mindent leírhatok egy dalszövegben, de nagyon gyakran úgy érzem, hogy szívem szerint semmit sem mondanék. Egy zen tanító rengeteg mindent elmond, de aztán azt is elmondja, hogy: tök jó, hogy mindezt elmondtam és örültök neki, de ez az egész tudás semmit nem ér addig, amíg nem kezdtek el gyakorolni és valóban rálátni magatokra. Ennek az útnak a hatására úgy érzem, hogy egyre kevesebb dologról akarok beszélni, kevesebb feleslegesnek érzett információt akarok átadni. Ugyanakkor, marha nehéz megfogalmazni mindazt, amit viszont igazán átadásra érdemesnek érzek. Hiszen, ezek olyan gondolatok, amik szóba öntve hülyén hangzanak – úgy, mintha nagyon nagy okosságokat akarnék mondani. Minden esetre, valahogy mégis sikerül megfogalmazni mindezt. Pont nemrég írtam egy dalt, aminek a megalkotása közben nem nagyon agyaltam azon, hogy miért írok le bizonyos sorokat. Utólag jöttem rá, hogy a dal a meditációról szól. Arról az élményről, amikor az ember megtapasztal egy légüres teret, majd pedig azt, hogy feljönnek a tudatban elraktározott trutymók. Az alkotási folyamataim jelenleg nem feltétlen arról szólnak, hogy egy inspirálódás után leírok rengeteg eszembe jutó dolgot, hanem arról, hogy a rengeteg eszembe jutó dolog közül igyekszem kiszűrni mindazt, ami teljesen felesleges, hogy csak a lényeget vessem papírra. Vannak olyan témák, amik nem a szavak szintjén járják át az életünket – és itt az ellentmondás: nem a szavak szintjén vannak jelen, mégis beszélni kell róluk. Az utóbbi időben óvatosabb lettem a fogalmazás terén, próbálok visszavenni a szószátyárkodásból. Azt érzem, hogy a szútráknál jobbat nem tudok mondani, ennek ellenére mégis beszélek. Az a létezésünk lényege, hogy bár mindenki nagyon hasonló, mégis mindenki egyszeri és megismételhetetlen. Azt igyekszem megfogalmazni, hogy én mit látok az egyszeri és megismételhetetlen lényemmel.
A szellemiséged átitatja a szavaidat, így a szavaidon keresztül – szóljon szinte bármiről is a dalszöveg – rezgés szinten képes vagy valamilyen szinten közvetíteni, átadni azt.
Jó, hogy mondod ezt, mert a dalszövegekről gyakran úgy esik szó, hogy ezek pusztán az elme által gyártott és dekódolható dolgok, holott, valóban, a dalszövegek rezgés szinten lelki és fizikai síkon egyaránt hatnak. Weöres Sándor gyerekversei a szavak és az elme szintjén nem feltétlen jelentenek sokat, egy más síkon mégis lényegi mondanivalójuk, tartalmuk van. Ugyanez igaz a dalszövegekre is. Előfordul, hogy a szöveg önmagában nem tűnik mélynek, mégis közvetít valamit a szavak által energetikai szinten – itt jön a képbe az, hogy a kevesebb néha több, egy egyszerű szöveg esszenciálisan képes megragadni és átadni valamit, ami túlmutat a szavakon. Ezt a fajta közvetítést a szöveget átszövő zene is nagyban támogatja.
Egy alkotó ember közölni és hatni akar. Te buddhista gondolkodóként aktív vagy szellemi síkon, ugyanakkor zenészként a bohém, színes művészéletet is éled. A tan mellett a „hétköznapi”, emberi dolgokról is hitelesen beszélhetsz, egyaránt van lehetőséged tanítani és szórakoztatni. Milyen hatással szeretnél lenni a munkáid által?
Jó kérdés. Úgy érzem, hogy az egyetlen cél és „elhívás” az lehet, hogy a saját ébredésemen dolgozva a körülöttem lévőket is segítsem a tudatosodásban – abban, hogy jobban rálássanak magukra. Az alkotás és a spiritualitás összefügg. Jó lenne, ha hozzájárulhatnék ahhoz, hogy csökkenjen a világban lévő szenvedés, és ez alatt nem csak a háborúkat és az egyéb iszonyatos dolgokat értem, hanem a mindennapi életben jelenlévő fájdalmakat is. A hetvenes évek hippi korszakának békedalai – például, a The Plastic Ono Band „Give Peace a Chance” című száma – is hasonló céllal születtek, de nem csupán a világszintű béke megvalósítására fontos buzdítani az embereket, hanem – ha a béke témájánál maradunk – a család szintű békére is. Óriási jelentősége van annak, ha családi szinten képes az ember békét teremteni. Ha két szülő nem okoz maradandó károsodásokat a gyerekének – amit empátia és együttérzés hiányában látszólagos aprósággal is könnyedén lehet –, akkor az a gyerek nem fogja transzgenerációsan tovább örökíteni a fájdalmait a gyerekének, az unokájának, tehát az általa világra jövő generációknak, így hosszabb távon alapszinten békésebb és harmonikusabb társadalom épülne fel. Engem sokan úgy látnak, hogy bár nagy érzelmi mélységeim vannak és hajlok a melankóliára, vicces fiú vagyok. Ez a kettő látszólag szemben áll egymással, holott, valójában összefügg. Ugyanis, azt gyanítom, hogy a viccesség egyfajta védekező mechanizmusként jelent meg nálam, ezzel igyekeztem kikerülni a konfrontációkat. Persze, én is folyamatosan változom, és a humor ma már nem feltétlen a védekezési szándékból, hanem a szellemi munka következtében egyre oldottabb, felszabadultabb énemből fakad, de az emberek ma is gyakran meglepődnek, ha én, a vicces ember, valami komolyat mondok. Holott, miért ne lehetne valaki egyszerre komoly és vicces? Itt behozom a Heaven Street Seven és a KFT együttes közti párhuzamot. Mindkét zenekar diszkográfiájából a vicces fő slágereket ismeri az emberek kilencven százaléka – például, a HS7 esetében a Dél-Amerikát, a KFT esetében az Afrikát –, pedig mindkét együttes dalainak a nagy százaléka a létezésről, a magunkra való rálátásról és a lelki mélységekről szól. Hozzáteszem, nem meglepő, hogy ezek mellett mégis a humoros számok lettek slágerek. Az emberek nagy részének a hangos, harsány impulzusokra van szüksége, az említett lelki dolgokról pedig nem lehet ilyen módon beszélni. Ezek finom érzékenységet igénylő témák.
Írta: Nagy Daniella | Fotók: Nagy Márton