Mi ihlette a lemezt?
Egy lemez elkészülése nem rövid időszak az én esetemben. Másfél év munkája során állt össze a teljes anyag. A kompozíciók nem a kész, végleges formájukban születtek meg a fejemben, hanem a két csodálatos partneremmel való közös munka során. A trióban Szabó Dániel Ferenc dobol, Bartók Vince pedig basszusgitározik. A fantasztikus hangszeres játékukon kívül a kreatív energiájukkal és a színes egyéniségükkel is építik a szerzeményeket. Bár a dalokat én jegyzem és az alaptémákat én írom, a végeredményt nagyban gazdagítják a kollégáim által hozzáadott rétegek. A kompozíciók végső formájának kialakulásában az is sokat számított, hogy mit jelez vissza róluk a közönség a koncerteken – ez utóbbi mindig megmutatja, hogy milyen irányban tudna a leginkább működni egy dal. Jellemzően, amikor egy teljes zenei anyag formálódik, még nem látom át, hogy mi az egésznek a gerince, alap üzenete. Amikor már összeállt az anyag annyira, hogy eggyel hátrébb tudok lépni és ezáltal rá tudok nézni a nagy egészre, akkor szokott kiderülni, hogy hogyan áll össze a lemezanyag. Úgy éreztem, ezt az albumot a rajta szereplő Vortex of Silence – azaz: a csend örvénye – című dal foglalja össze leginkább, ami az elmélyülés fontosságáról és az egymásnak odaadott pillanatainkról szól. Ez a kompozíció a lemezfelvétel előtt alig néhány héttel született.
Tehát az elmélyülés és a pillanatok megélésének témája az, ami az egész lemezt elejétől a végéig átitatja?
Úgy gondolom, hogy igen. Nagyon személyesen érint engem ez a témakör és a dalok személyes történetekből születtek, mégsem érzem fontosnak kihangsúlyozni, hogy számomra mit jelentenek a dalokban megfogalmazott történetek. A célom mindig az, ami a művészet célja alapvetően: érzések kiváltása. A hallgatónak nem kell értenie vagy tudnia, hogy én pontosan mire gondolok egy adott dalnál – a lényeg, hogy ő maga érezzen valamit a hallgatása közben. Számomra az a legfőbb öröm és cél, hogy akár pozitív, akár negatív érzéseket tudjak kiváltani az emberekből, és így a saját történetükön, a saját életükön keresztül tudjanak kapcsolódni a zenéhez.
Nem részletezed, hogy mit jelentenek neked a dalokban megfogalmazott történetek, azt azonban megkérdezem, hogy neked személy szerint mit jelent a pillanat megélése, az elmélyülés?
Mindig azt vallottam – és tanárként tanítottam is –, hogy a pillanat megélése nagyon fontos a művészetben. Azt gondolom, hogy előadóművészként és művészként az a legfőbb feladatunk, hogy megállítsuk az időt, és megpróbáljuk száz százalékosan megélni a pillanatot, amiben épp benne vagyunk. Viszont, az elmúlt években – talán részben az édesapává válás hatására – rájöttem, hogy ez nem csak a művészetben, hanem az élet minden területén így van. Ugyanis, nem tudjuk visszapörgetni az idő kerekét, és elengedhetetlenül fontos, hogy igazán megéljük az élményeket és pillanatokat, és hogy teljes erőbedobással átérezzük azt, ami történik velünk. Példaként gyakran említem, hogy minden perc, amit a gyermekemmel közösen eltöltök, ajándék az élettől. Korábban nagyon gyakran azon kaptam magam, hogy ahelyett, hogy valóban jelen lennék és megélném a pillanatot, inkább a telefonomért nyúltam, hogy megpróbáljam lefotózni az élményt, hogy ezzel megörökítsem magamnak – tehát, épp a megörökítés miatt maradtam le róla. Ma már nagy figyelmet szentelek a valódi megélésnek. Hiszen, ha most nem állok ott a hinta mellett a játszótéren, soha többé nem állhatok majd ott. Ha nem most adom oda magam, soha többé nem tehetem – és nem azért mondom ezt, mert pesszimista vagyok a jövővel kapcsolatban, hanem mert talán tíz év múlva kiesek a kislányom elsőszámú érdeklődési köréből.
Mi segít abban, hogy igazán jelen legyél? Miként tudsz a lehető leginkább feloldódni a pillanatban?
Művészként azt gondolom, hogy a koncentráció segít ebben. Az én idoljaim, akikre felnézek, egy pillanat alatt képesek minden energiájukat egyetlen pontban összpontosítani. Nincs szükségük bemelegítésre, nincs szükségük feloldódásra. A munkájuk és a feladatuk része, hogy egyetlen másodperc alatt képesek minden energiájukat egyetlen pontra összpontosítani. Erre törekszem én is, mind a színpadon, mind a sokkal lazább mindennapjaimban is. Például, megpróbálok minél inkább odafigyelni a beszélgetőpartneremre, benne lenni a beszélgetésben és nem elengedni mondatokat a fülem mellett.
Nagyon érzékletes az album és a dal címe, hiszen a „Vortex of Silence” úgy érzem, utal arra, hogy egyfajta örvényként húz be a csend – a csend, ami az ember saját, belső középpontja.
Abszolút, tökéletesen egyetértek. Ez a mai, nyüzsgő, digitalizált, pláne nagyvárosi életünkben borzasztó könnyen elsikkad. Ráadásul, rengeteget változott a tartalomfogyasztásunk… Nem volt az annyira régen, amikor a szüleink lemezt tettek fel, hogy zenét hallgassanak. Egy lemeznek húsz-huszonkét perc az egyik oldala és még egyszer ennyi a másik oldala. Ahhoz, hogy meg lehessen hallgatni a rajta lévő zenét, a lemezt ki kellett venni a tokjából, rá kellett tenni a lejátszóra, és a zenefogyasztáshoz hozzátartozott, hogy az ember közben leült és figyelemmel meghallgatta. Odaadta az idejét a meghallgatni kívánt zenének – és ez a példa más jellegű tartalomfogyasztásra is igaz lehet. Ehhez képest, tény, hogy napjainkban öt-hat másodperc alatt döntjük el valamiről, hogy tetszik-e, odaadjuk-e neki az időnket és az energiánkat, vagy nem. Ez nagyon nehéz tartalomgyártói oldalról, hiszen – ha a zenénél maradunk – az embernek nincs ideje bejárni egy négy perces ívet egy zenei darabon belül, mert az emberek jellemzően hat másodpercen belül eldöntik, hogy meg akarják-e hallgatni a dalt, vagy tovább kattintanak. Épp nemrégiben olvastam arról, hogy az emberi figyelem körülbelül ennyi ideig, hat másodpercig tud tartani – ami azért szomorú, mert egy aranyhalé nagyjából kilenc másodpercig. Szerintem ez egy nagyon rossz tendencia, viszont érthető tendencia. Nem akarok álszent lenni, az én kezemben is sokat van mobiltelefon és én sem vinylről hallgatom a zenéket – ennek ellenére úgy éreztem, hogy az új lemezhez passzol ez a formátum. Hál’ Istennek az albumot megjelentető német kiadó, a Jazzhaus Records is nyitott volt arra, hogy ez a lemez fizikai formában ne CD-n, hanem kizárólag vinylen jelenjen meg. Nagyon különleges élmény egy ilyen viszonylag nagy és teljes mértékben analóg tárgyat fogni a kezemben, amit nem lehet USB-n keresztül feltölteni és nem tudom semmilyen bluetooth eszközzel összepárosítani, hanem egyszerűen analóg módon hordoz adatot. Ez egy nagyon jó szimbolikája számomra az egész témakörnek. Ez egy nagyon limitált példányszámú album, de bízom abban, hogy megtalálja azt a néhányszáz embert, aki igazán érdeklődik eziránt, akinek sokat jelent a zene és szeretne régi típusú, száznyolcvan grammos fekete bakelitlemezt birtokolni.
Picit visszatérek arra, hogy a dalok személyes történeteket örökítenek meg, és a szerteágazó élményanyag megmutatkozik a hangzásban is. Miként tudtad hangokban leképezni, hangok által megmutatni és érzékletessé tenni ezt a színes élménygazdagságot?
Megmondom őszintén, hogy több mint huszonöt-harminc lemezen játszottam már életem során, és régebben biztosan sokat szorongtam volna azon, hogy eléggé egységes arculatot mutat-e a zenei anyag. Viszont, azt gondolom, hogy a Szabó Dániel Ferenccel és Bartók Vincével közös triónkban senki sem pótolható, együtt tudjuk a hangokon keresztül igazán érzékletesen megfogalmazni a történeteket. Ha bárkit is kicserélünk, a hangzás másmilyen lesz. A triónk zenekari hangzása csak ezzel a két csodálatos zenésszel közösen hozható létre – és ilyen szempontból nem izgultam azon, hogy van a lemezen akusztikus gitáros kompozíció, van népdalfeldolgozás és van kifejezetten már-már pszichedelikus rock-os megszólalás. Azt gondolom, hogy hármunk közös névjegye és zenei nyelve egységessé és legitimmé teszi az anyag sokrétűségét. Lehet, hogy a lemez egyik feléhez könnyen tud kapcsolódni a hallgató, a másik feléhez meg nem – és ez nem baj. A koncerteken is el szoktam mondani, hogy nem kell félni a disszonanciától. Ha belegondolunk, akkor a művészet az életünk valamilyen formájú leképzése, és az életünk bizony sokkal több disszonanciával van tele, mint konszonanciával.
Egyetértek – nem attól jó egy anyag, hogy egységes a hangzása, hanem attól, hogy önazonos, és érezhetően átgondolt, tudatos döntés és koncepció eredménye.
Abszolút, pontosan. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik még hallgatnak ilyen – rizikófaktotrral rendelkező – zenét és újra meg újra megtisztelnek a figyelmükkel és részben a zeneszeretetükkel, azért járnak ilyen koncertekre, mert nem félnek attól, hogy valami újat hallanak. Nagyon sokszor érkezik olyan rajongói visszajelzés, hogy valaki azért szereti újra és újra meghallgatni ugyanazt a dalt a koncerteken, mert azt érzi, hogy mindig formálódik, mindig másik arcát mutatja meg. Ez a fajta attitűd része az általunk oly’ nagyra tartott jazz műfajnak – a jazznek, ami manapság sokkal kevésbé zenei műfaj, mint inkább egyfajta szemléletmód.
Hogyhogy német kiadásban jelent meg a lemez?
A helyzet az, hogy ez a folyamat sok évvel korábban indult el, és a Harcsa Veronikával közös formációink ennek az előfutárjai. Illetve kifejezetten Veronika az, aki óriási motor volt ebben tíz évvel ezelőtt, amikor elkezdtük nagyon komolyan venni a mi duó zenélésünket. Nyilvánvalóan a tenyerén hordoz bennünket a magyar közönség – nagyon hálásak vagyunk ezért és boldoggá tesz minket, ami megadatik nekünk –, viszont ez egy réteg műfaj és ez egy nagyon pici ország. Tíz nap alatt körbe lehet járni azokat a potenciális városokat, ahol játszani lehet – és ott sem lehet évente kétszer. Elég szűk a magyar piac, viszont a megszólalás nyelve univerzális – a Veronikával közös formációnk, az instrumentális produkció pedig pláne az. A jazz nyelve pedig teljesen nemzetközi, ami akár külföldi klubok és fesztiválok színpadjain is elfér. A Nyugat-európai piac azonban abban az értelemben nagyon zárt, hogy hiába gondolja azt az ember, hogy megírta az akár anyanyelvi helyességű német e-mailjét, sajnos az sosem fog eredményt hozni, mert a német piacon kizárólag a német ügynökökkel tárgyalnak a koncertszervezők. Tehát, németországi koncerthez mindenképp német ügynök kell, és ahhoz, hogy valakinek német ügynöke legyen, először mindenképpen német kiadóval kell dolgoznia. Az előző – szóló – lemezemet a Budapest Music Center, a BMC adta ki, amiért nagyon hálás vagyok. A BMC egy egyedülálló színvonalú és fantasztikus intézmény – nem csak Magyarországon, hanem egész Közép-Európában, és nem csak én gondolom így, hanem a világ minden tájáról érkező művészek, akiknek van lehetőségük ott fellépni. Viszont, azt szerettem volna, hogy a Vortex of Silence külföldi kiadónál jelenjen meg, ugyanis az máshova pozícionálja a produkciót. Ez egy tudatos stratégiai lépés volt a részemről. Több kiadóval is tárgyaltam, de nagy örömömre azt éreztem, hogy kifejezetten szerette volna kiadni ezt a lemezt a Jazzhaus Records, ami a legutóbbi, Harcsa Veronikával közös About Time című lemezünk kiadásáért is felelt. Ilyen szempontból házon belül maradtam a kiadóval, és úgy érzem, ez nagyon jó döntés volt. Nyilván, nagyon pici az a réteg, amire lőni tud egy Nyugat-európai kiadó egy Kelet-európai, kis nézőszámot vonzó instrumentális zenekarral, de ezzel együtt ők szerettek volna ebbe energiát és pénzt tenni. Nagyon megtisztelő, hogy benne lehetek azoknak az előadóknak a picike körében, akiknek esélyt ad a Nyugat-európai piac. Március 5-én indítjuk a Nyugat-európai turnét, Berlinben fogunk koncertezni az A-Trane jazz klubban, ahol már volt szerencsém játszani. Ez egy legendás jazz klub és nagyon nagy öröm, hogy ez lesz a berlini lemezbemutató helyszíne. Azt hiszem, ez a koncert lehetőséget adhat arra, hogy a produkció újabb szintre lépjen a Nyugat-európai piacon.
A lemezzel bejutottatok a Jazzahead fellépői közé is. Mesélj erről!
Közel húsz éve minden év áprilisában Bréma ad otthont Európa – és talán a világ – legnagyobb jazz expójának. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy bármilyen másik expót, csak itt kizárólag a jazz a tematika, kizárólag ennek a felvevő- és leadópiaca van jelen. Tehát, ott van az összes fontos klubigazgató és fesztiválszervező, nem csupán Németországból, hanem az egész világról. Emellett vannak ott ügynökök, valamint előadók is, akik bizonyos értelemben saját magukat promotálják. Minden évben összesen tizenhat európai formációnak ad lehetőséget a rendezvény arra, hogy showcase koncertet adjon a helyszínen, tehát viszonylag zárt, néhányszáz fős szakmai közönség előtt zenéljen. Ez egészen egyedülálló lehetőség. Ebben az évben közel ezer jelentkező közül – Magyarországról egyedüliként – mi is bejutottunk abba a tizenhatba, akinek majd lehetősége lesz showcase koncertet adni. Úgyhogy, ez óriási megtiszteltetés és öröm. Ami pedig további leírhatatlan boldogság számomra az egészben, az a szakmai visszaigazolás. Abban, hogy bejutottunk a fellépők közé, nincs jelentősége a Magyarországon elért sikereimnek, nincs jelentősége annak, hogy a MüPás lemezbemutatóra hányan jöttek el, ahogy annak se, hogy ismerték-e az előző lemezeimet. Sőt, mint kiderült, annak sincs jelentősége, hogy van-e német kiadóm és mennyire tudok potensen működni abban a közegben, mert a zsűrinek nincs rálátása és tudomása arról, hogy milyen németországi szakmai kapcsolatokkal rendelkeznek az előadók. Kizárólag a beküldött videófelvételek alapján döntötték el, hogy ki kap lehetőséget. Nagy boldogság, hogy bejutottunk. Hozzáteszem, gyönyörűséges videófelvételeink voltak, ugyanis tavaly nyáron az Operaház csodás Vörös Szalonjában rögzítettük három kompozíciómat, amiket ősszel mutattunk be. Nagy öröm, hogy az Operaház a partnerünk volt a videók forgatásában. Mindenkinek szeretettel ajánlom a figyelmébe a felvételeket, a legnagyobb videómegosztón Gyémánt Bálint - Opera Session néven lehet megtalálni őket.
Írta: Nagy Daniella | Kiemelt kép: Láng Nándor